Nemrégiben olvastam az alábbi mondatot: "Meglepő, hogy milyen sok nagyon okos fiatalember tört meg, fakadt sírva, vagy szállt ki, egyszerűen csak a visszajelzés nyomása alatt." - R. Kiyosaki
Elgondolkodtam... Nem szoktam hazudni a gyerekeknek, sem a szüleiknek. Viszont adok visszajelzést, ezzel megtisztelve azt akivel kapcsolatban állok, és várok is. Ez a kölcsönös együttműködés alapja.
De hogy is van ez úgy Isten igazából. Folyik az edzés, nekem edzőként különböző gyakorlatokat, technikákat kell átadnom, megtanítanom. Elkerülhetetlen, hogy ezt ne emberi kapcsolaton keresztül tegyük meg. Egyrészt én nem vagyok robot, másrészt, aki velem szemben van, EMBER. Ráadásul zömében gyermek, de felnőttekkel sem bánok másként. Az emberi kapcsolatokra jellemző, hogy tanárunkat edzőnket vagy szeretjük, vagy utáljuk. Elég megosztó szerepünk van. Viszont a háttérben egy cél lebeg mindenki részéről. Én kiváló karatékát akarok nevelni az egyénből, az egyén pedig mikor milyen céllal érkezik. Van, aki pusztán értelmes időtöltést keres. Tényleg. Nincs sportcél, semmi más, csak, hogy kikapcsolódjon és jól érezze magát. Van aki magasztosabb céllal érkezik. Mindenkinek van helye közöttünk. Nincs kivétel. Fejlesztése attól függ, mit akar elérni.
Fontos-e, hogy én mindenkiből karatékát neveljek? Nos, ha a munkámat nem szeretem, azt gondolom, ez nem számít. A bevétel, és a nekem jutó pénz számít. Teljesen őszintén, nekem ez az utolsó! Bár nagyon fontos, hogy a választott hivatásomból meg tudjak élni, de oly mértékű az elhivatottság, hogy munkám során nem a pénzzel foglalkozom.
Ami érdekel, az maga az EMBER. Mit lehet belőle kihozni, hogyan tudna jobb ember lenni, mi kell ahhoz, hogy feljebb emeljem a tudását testben, lélekben, szellemi síkon, stb.
Ez pedig ebben az esetben nem merülhet ki a technikák, taktikák, gyakorlatok oktatásában! Ez csak is úgy működhet, hogy odafigyelve az egyénre, számára legfontosabb fejlesztési területre megyek rá, javaslatokat teszek, és NEM HAZUDOK! Minden esetben AZ IGAZSÁGOT VÁLASZTOM! Dicsérek, ha megérdemli valaki, és szólok, ha úgy látom valami nem stimmel, de büszke vagyok minden egyes tanítványra, minden egyes ÚTra, amit együtt jártunk be, vagy amit ez után fogunk. Visszajelzéseket adok, hogy hopp, nyújtani kéne, csendben kellene maradni, stb. A tanácsok, javaslatok önkéntes betartása már az egyén elfogadásától függ, és attól, hogy hagyja-e magát fejleszteni.
És igen én is láttam megtörni nagyon okos, tehetséges fiatalokat. De egyszer sem vállaltam fel, hogy talpnyalóként bólogassak, és zsebre vágjam szüleitől a pénzt. Nincs szükségünk olyan "karatékára", aki nem akar közénk tartozni, nincs szükségünk a pénzére sem. ARRA VAN SZÜKSÉGÜNK, HOGY ODAADÓ MÓDON BEFOGADJA A TANÍTÁSOKAT, FIGYELJEN FEJLŐDJÖN, Tőlünk akarjon tanulni, velünk, általunk és csak ezért fogadunk el pénzt, nem pedig fordítva! Ugyanis egy edző, egy sensei akkor sikeres, ha a tanítványai erős jelleműek, és szeretik, megbecsülik, amit csinálnak, amit kapnak. Ez sosem egy felszínes valami. Őszinte, nyílt, becsületes kommunikáció mindenki részéről.
Van-e negatív tapasztalatom?
Hogyne lenne. Sokan saját magukat becsapva élik az életüket, és ha tükröt tartasz, nem tetszik amit lát benne... sokszor ez arra sarkallja, hogy olyan tükörbe nézzen, ami szebb képet mutat. Lehet ez egy fejlődési folyamat része, de lehet ez egy menekülés. Hogy kinek mi, ez nem a mi dolgunk, hogy megítéljük.
A célom továbbra is az, hogy becsületesen, tiszteletbe tartva különböző visszajelzéseket adjak a tanítványoknak bevállalva, kimondva, hogy milyen utakat jártam be, segítve őket, hogy még jobb, még teljesebb életet éljenek. Ezzel kiszolgáltatom ugyan magam, érzéseimet átadom... de minden este úgy fekszem le, és minden reggel úgy kelek fel, hogy tudom miért szeretem ezt csinálni, miért élek így.
Tisztelettel: Bruszt Mária
Comments