Avagy hogyan teheted tönkre 1 döntéssel az addig felépített sport iránti szeretetet.
Fontos, hogy egy szülő támogassa gyermeke érdeklődését, mozgás iránti igényét felkeltse. Mikor már jó úton vagyunk, és bizonyos sport iránt alakul az elköteleződés, egyszer csak észrevesszük, hogy a vállalt kötelezettség szülői részről milyen áldozatot kíván.
Itt néha megtorpanás van, mert a szülő nincs felkészülve arra, hogy mi van, ha a gyermeknek ambíciói vannak, mi van, ha tehetséges, és mi van akkor, mikor további terhet jelent a sportolás. A kitalált heti 2-szer elviszem helyett, a gyermeknek heti 4-5 sportfoglalkozása van, illetve teljesítménye akkor lesz értékelhető, ha többletmunkát rak bele.
Önmagában a szülő ambíciója is kevés, ugyanis, hiába hozza el a foglalkozásra, ha a gyermek már úgy érzi, hogy kifacsarták az extra órákkal, és nem bírja a 28. különórát. Mindegyik "probléma", mindegyik helyzet megoldást vár a szülő részéről.
Mikor ártunk, és mikor segítünk?
Amikor a gyermeknek például versenyálmai vannak, és versenyezni szeretne, nem túl szerencsés ugyanarra napra elköteleződni egy gyermekzsúrra. A magatartás vissza nem fordítható károkat okoz. A gyermek, aki addig azt hallotta, hogy el kell menni az edzésre, nem szabad hiányozni, illetve akkor is el kell végezni a munkát, amikor az nincs ínyünkre (néha a házi feladat is ilyen), akkor igazán nem mutatunk azzal példát, hogy a gyermek igényeit a sarokba vágjuk, és kijelentjük "Józsikáékkal már megbeszéltük!Szombaton ott leszünk!" A gyerek ilyenkor semmi más visszajelzést nem kap, csak azt, hogy az amiért küzdött, amire készült, nem számít, mert nem tudunk nemet mondani a barátainknak, sőt azt tanítjuk, hogy nem mondunk nemet, fontosabb a haverság megőrzése, mint a saját ambíciónk.
Nagyon fontos megérteni a gyermek lelkét, és fontos önmagunk vizsgálata is. Vajon kellemesebb-e a zsúrra elmenni, mint egy versenyre? Miért válasszuk inkább a zsúrt? Ássunk minél mélyebbre, és ismerjük meg cselekedeteink miértjét, mint szülő, mit miért teszünk. Attól félünk, hogy tehetséges? Attól félünk-e, hogy nem elég tehetséges? Hajlandóak vagyunk-e minden feltétel nélkül támogatni a gyereket, vagy annak a gyereknek csak vágyai lehetnek, de nagyon nem érdekel bennünket, hogy mit is akar valójában!
Mi történik, ha azt mondjuk, hogy megyünk a versenyre, de 12-kor elmegyünk. Szintén a gyermek azt érzi, hogy ő nem lehet a csapat tagja, ő nem lehet ott teljes egészében, ha még 11-kor nem kerül a pályára, akkor ő már aznap nem is szerepelhet, holott lehet, hogy pont azt akarta megmutatni, hogy ő is ér annyit, mint a többi gyerek, aki ott lehet a többiekkel a verseny végéig. Veszélyes játszma az adok, de a másik kezemmel veszek. Az adok, de csak bizonyos feltételek mellett.
Ne csodálkozzunk, hogy hónapok múlva egyszer csak az történik, hogy a gyerek már nem szívesen jön edzésre, hogy elfordul a sporttól. Lássuk be, ha nem számít hogy ő mit akar, ha nem állhat ki, hogy megmutassa magát nekünk, akkor nem is számít ő maga, és ha nem számít, mi a fenének kell elmenni edzésre? Tök mindegy, hogy ott vagyunk-e, vagy se, ha készülünk, vagy se, ha akarunk valamit, vagy se, az anyámat, vagy apámat úgy se érdekli. Így aztán először csak nem akar edzésre jönni, aztán ha muszáj, akkor pedig fél gőzzel dolgozik, és ne csodálkozzunk, mert egy idő után az edző azt fogja mondani az elvégzett munka sajnos nem elegendő...
Szóval tervezzük meg a napjainkat, tervezzük meg, mi a célunk a sportfoglalkozással, mert többet árthatunk, mint hinnénk. Elhúzni a mézesmadzagot, hogy valakinek fontos a sport, aztán meg mikor tenni kéne érte azt mondjuk, hogy más fontosabb, olyan példát mutatunk a gyermeknek, mely rombolja az egész személyiségét...