Az élet rohan, mi pedig utána

– Mester, mennyit sportoljak egy nap?

– Egy órát.

– De hát nincs időm!

– Akkor két órát!

Ez egy zen tanítás, és igen, elsőre nevetünk rajta, persze. De ha 1 órám sincs, mégis honnan szedjek elő kettőt?

Csakhogy a mester válasza nem igazán az edzés hosszáról szól. És valószínűleg nem is arról, hogy mostantól mindenkinek napi két órát kellene sportolnia.

A mondat sokkal inkább arról az állapotról beszél, amikor már úgy érezzük, hogy az életünk rohan előttünk, mi pedig csak próbálunk utána futni.

Mit jelent valójában a mondás?

A zen tanítás lényege egy paradoxonra épül:

• Időillúzió: Ha úgy érzed, egy perced sincs, az annak a jele, hogy a gondolataid és a stressz teljesen átvették az irányítást a fejedben. 

• A hatékonyság kulcsa: Minél kaotikusabb az életed, annál nagyobb szükséged van arra, hogy megállj. A lecsendesedés (vagy a sport) után tisztábban látsz, így sokkal gyorsabban és kevesebb hibával fogod elvégezni a feladataidat. 

• Kontroll visszaszerzése: Amikor a rohanás ellenére szándékosan időt szánsz magadra, az elméd megnyugszik, mert azt az üzenetet kapja: „Én irányítom az időmet, nem pedig az idő irányít engem.”

Munka. Család. Iskola. Határidők. Telefonok. Üzenetek. Bevásárlás. Ügyintézés. Holnapra még ezt is meg kell csinálni, valakinek vissza kell írni, valamit el kell intézni…

És egyszer csak kimondjuk:

„Nincs időm.” --> Pedig talán éppen ekkor lenne a legnagyobb szükségünk arra, hogy megálljunk egy kicsit.

Na és ezzel mit tanítasz a gyerekednek?

Hogy mindig van fontosabb, mint Te magad --> És, mindig lehet egy kifogás, ami mögé bújva a vállalt kötelezettségeinket (lásd beiratkoztam edzeni) el lehet mismásolni.

És mi lesz ennek a vége?

Ha esik, azért... Ha rossz napom volt, azért... Ha fáj a fejem, azért... Ha holnap dogát írunk, azért... Ha a haveromnak szülinapja van, azért... Ha még ezt a pályát át akarom vinni, azért... Ha, ha, ha

Mindig lesz egy indok, hogy miért ne foglalkozzak a fontos dolgokkal, és pl. miért ne menjek edzésre.

És ennek hatására sokszor éppen az történik, hogy minél kevésbé mozgunk, annál fáradtabbnak, merevebbnek és terheltebbnek érezzük magunkat. Ennek következménye , hogy még kevésbé van kedvünk elindulni. Mégis hova vezet ez? ... Csak úgy kérdezem.

Mit jelent valójában a mondás?

A zen szemlélethez nagyon közel áll ez a paradoxon: minél inkább úgy érzed, hogy nincs időd megállni, annál nagyobb szükséged lehet rá.

Amikor azt érezzük, hogy egyetlen szabad percünk sincs, sokszor nemcsak a naptárunk van tele, hnem a fejünk is.

Egyszerre tíz dolgon gondolkodunk. Előre aggódunk a következő feladaton, miközben az előzővel még nem végeztünk. Kapkodunk, hibázunk, újrakezdünk, közben pedig folyamatosan azt érezzük, hogy le vagyunk maradva. De mégis miről? Talán kevesebb feladatot kellene magunkra vállalni, és sokkal tőbb felelősséggel kellene magunkhoz állni! Mert ki figyeljen, ha mi magunk is a sor legvégére rakjuk magunkat!

Furcsa, mert egy óra mozgás első pillantásra időveszteségnek tűnhet, pedig könnyen lehet, hogy éppen ez az az óra, amely után a következő ötöt sokkal jobban fogod használni. Jaaa, ez már bizonyított tudományos tény! (tényleg)

Mert amikor mozogsz, edzel, sétálsz, futsz vagy belépsz a dojoba, történik valami. Egy időre megszakad a zaj. Nem tudsz egyszerre katát gyakorolni és a holnapi e-mailen gondolkodni, nem tudsz rendesen végrehajtani egy technikát úgy, hogy közben fejben a bevásárlólistádat írod, vagy azon aggódsz, hogy kihív-e a tanár felelni. JELEN kell lenned, mert a végén azt se tudod, mi lesz holnap, és azt se tudod, mi történik MOST ebben a pillanatban. Gyerekként konkrétan leszakadsz a számítógépről/tabletről/telefonról... Mert mi a fontos? Az az egy pálya, vagy az Életed. Sokszor le kell így sarkítani a kérdést, mert baromi elnézőek vagyunk ám!

Amúgy mire vége az edzésnek, gyakran ugyanazok a problémák várnak – csak Te már egy sokkal jobb állapotban mész vissza hozzájuk.

• Tisztábban gondolkodsz.

• Kisebbnek tűnik a káosz.

• Könnyebb eldönteni, mi fontos, mi várhat, és mi az, amivel talán egyáltalán nem is kellene foglalkoznod.

Ez a paradoxon egyik legszebb része:

időt adsz magadnak, és közben időt nyersz.

Amúgy nem kell mindig kedvet érezni hozzá, az edzés egyik legfontosabb tanítása éppen az, hogy nem minden döntést a pillanatnyi kedvünk alapján hozunk meg, hanem egy keretet adtunk a napjainknak, azaz mi döntöttünk az időnk, és Életünk felett.

Ez a keret biztosítja, hogy akkor is menjünk, amikor:

• nincs kedved

• fáradt vagy

• legszívesebben otthon maradnál

• stb.

És érdekes módon nagyon gyakran pont azok után az edzések után mondjuk: "De jó, hogy elmentem!"

A fegyelem nem azt jelenti, hogy mindig motiváltak vagyunk, azt jelenti, hogy vannak dolgok, melyekről már eldöntöttük, hogy fontosak számunkra. Ez a fegyelem fog minket átsegíteni a nehéz napokon, és ezzel tudjuk megtanítani a gyerekeinknek, hogy mikre lehetnek képesek, ha valamit eldöntenek, és kiállnak mellette.

Mellesleg , ha kiadod magadnak ezt az 1 órát, visszaveszed az irányítást az Életed felett --> Na ezt tanítsd meg a gyerekednek!

Nem szűnik meg minden problémád, de az irányítás a Tied. És a tiszta fej, mindig megtérül.

A karate egyik különös ereje, hogy egy időre kikényszeríti a jelenlétet. Belépsz a tatamira, meghajolsz, és a külvilág ott marad egy kicsit az ajtó túloldalán. Ott nincs „majd később”.

Ott van egy technika, amit most kell végrehajtanod. Egy mozdulat, amit újra megpróbálsz. Egy mozdulat, amelyben észreveszed azt a hibát, amit tegnap még nem vettél észre. És közben talán éppen azt tanulod meg, amit a dojóból kilépve is magaddal vihetsz --> nem kell egyszerre az egész életet megoldani. (egyenként lépésről lépésre pont elegendő)

Elég arra figyelni, ami éppen előtted van.

Szóval ez a kis lecke csak arra tanít, hoyg állj meg, légy JELEN, és ezt add át a szeretteidnek.

A mester ugyanis nem az órát nézi, azt nézi, Neked mire van szükséged.