Höning Buda elhagyta a földi életet... és már az égiekkel építi a karate útját. Sok mindent hagyott hátra, egy teljes iskolát a honto-ryut. Itt hagyta tanítványait és szeretteit... Leljen békét szíve! Szeretteinek, és tanítványinak gyászában osztozunk.
Egy-két gondolat azonban átvillant, miközben látom a megrendült tanítványok posztjait a facebookon. Vajon mi élők, vajon mi élünk egyáltalán? Átsuhan a nap, az óra, a perc. Éljük életünket, de valaki a fülünkbe súgja-e, mint a római császároknak: "Memento homo!", azaz "Emlékezz arra, Te is csak egy ember vagy!" Megállunk-e beszélgetni? Odamegyünk-e a barátunkhoz, hogy vele legyünk? Észrevesszük-e a felkelő nap sugarait? Átadjuk-e magunkat az adott napnak? Élvezzük-e az ételt, amit megeszünk? Megízleljük-e a vizet? Érezzük-e, milyen tiszta? Mennyire jót tesz a testünknek? Élünk-e egyáltalán? Vagy csak úgy élünk, mint ahogy a kultuszfilmben lefestették (Matrix)...
Azt olvastam valamelyik nap, hogy félgőzzel nem lehetünk sikeresek. De félgőzzel megélhetjük-e a mindennapjainkat? Meglátjuk-e a bennünk élő csodát? Hisszük-e, tudjuk-e mi célból születtünk? És felvállaljuk-e a tehetségünket? Vagy összehúzzuk magunkat, és megpróbáljuk megúszni az életet?
Próbára tesszük-e magunkat, hogy megtudjuk, mire vagyunk képesek? Átéljük-e a szerelmet, a bánatot? Megéljük-e a pillanatainkat, amit az Élet adott? Vagy acsarkodunk, és olyasmivel töltjük al a napjankat, ami semmire se jó! Az unalom megöli az emberi lelket! Bátor vagy-e felvállalni, amit akarsz, és teszel-e érte? Vagy csak álmodozol? És mikor meghalsz, csak még nagyobb bánat ül a lekedre, miért is nem tetted meg, amikor volt rá lehetőséged? Ragyogja be fényed a körülötted lévőket! Légy az az ember, aki szeretnél lenni, akire büszke lehetsz, akire felnéznek a szerettei, tanítványai... Légy az az ember, akire szívesen emlékeznek!
Meghalt egy mester ... szívünkben örökké élni fog!